Megfelelés

Életünk egyik legfőbb problémája a másoknak való megfelelés.

Mit is jelent ez valójában?

Amikor nem a számunkra megfelelő úton járunk, nem a saját igényeink szerint élünk.

Kihelyezzük a figyelmünket másokra, mások szemüvegén keresztül határozzuk meg saját magunkat, és úgy élünk, ahogy szerintünk mások elvárják tőlünk.

Ez abból a hibás megközelítésből, téves gondolkodásból fakad, hogy az egyik ember jobban tudja, hogy a másiknak mi a jó, és hogyan kellene élnie.

Egy zavar keletkezik ezáltal a tudatban. Mintha mi jobban tudnánk, hogy a másiknak mire van szüksége, vagy mintha felelősek lennénk a sorsáért vagy az életéért.

Pedig ez nem így van!

Mindenki csak a saját helyén és szerepében tud jó életet élni.

A megfelelést sok esetben az egónk generálja. A múltból hozott negatív megéléseink alapján előre levetíti a lehetséges jövőt, és azt hiszi valósnak.

Azt hisszük, a másiknak arra van szüksége, amit gondolunk róla.

De honnan is eredhet ez a téves elképzelés?!

A megfelelés szoros összefüggésben áll a félelemmel, a szeretetlenség érzésével, az önbizalomhiánnyal, az ős-bizalommal és annak elvesztésével.

A lélek a születése előtt rendelkezik egy alap ős-bizalommal. Ahonnan jövünk, ott szeretet és egységérzet van.

A fogantatás előtt a megszületendő lélek előre eltervezi az életét, megválasztja az élete körülményeit, mit akar átélni, megtapasztalni. És nagy valószínűséggel ledolgozandó karmái is vannak. Még ha ezt tudatos szinten el is felejti, az életét mégis ez irányba igyekszik terelni.

A fogantatás pillanatában ezzel a szándékával és ezzel az ős-bizalommal érkezik meg először is az édesanyja hasába. De hamar szembesülhet a valósággal!

Az anyán keresztül érzékeli a világot. Ami később az „Én” fejlődés egyik alapja lesz. Bizonyos szintig az anya személyiségének a levonatát tükrözi vissza, annak pozitív és negatív tapasztalásait egyaránt. Érzékeli az anya korábbi érzéseit, traumáit, transzgenerációs történeteit egyaránt.

Szembesül a szülő reakciójával, ahogy hozzá viszonyul. Ez sok esetben nem az amit elképzelt magának.

• Lehet, hogy észre sem vették, hogy ott van
• Lehet, hogy más neműnek várták
• Lehet, hogy nem is akarták
• Lehet, hogy az anya csak fél, hogy hogyan fog megváltozni az élete
• Vagy a szülőknek nem jó a kapcsolata egymással
• Vagy „csak” félelmei vannak
• De az is lehet, hogy az anya egyenesen az életére tör, még ha csak gondolatban, Ő már ezt akkor is érzékeli.

És mivel ebben az állapotban még önmaga számára sem önálló lény, így az anya visszatükrözésén keresztül látja magát. Így azt hiszi, hogy valami baj van vele. Hogy Ő nem jó! Már annak a két embernek sem tud megfelelni, akik által a feltételnélküli szeretetben kellene részesülnie.

Sérül az önbizalma. A figyelme már kifelé irányul nem saját magára.

Az anyaméhben más traumát is megtapasztalhat. Közel minden tizedik ember nem egyedül indul útnak. Közel minden tizedik várandósság indul ikerként. Mire az első ultrahang vizsgálatra érkezik az anya, már csak egy embrió marad. (felszívódik nyomtalanul), legtöbbször az anya sem tud róla.

De ők a kezdetektől érzékelik egymást. Az egész világukat a másik jelenléte jelenti. Érzik egymás szívverését, mozdulatait.

Azután érzékeli a másik haldoklását, halálát. Aki ezt átélte, az tudja. Különböző módszerekkel felszínre lehet hozni ezeket az emlékeket.

Létezik egyfajta érzékszerveken kívüli emlékezet, az un. sejtszintű emlékezet. Nem képekben tárolódik, hanem érzésekben és zsigeri szinten a testben.

Még meg sem született a gyermek, már mennyi mindent átélt!

• Elveszett az ős-bizalom a Teremtőben, a szülőkben
• Kétségek gyötrik saját magával szemben
• Bűntudata van, mert rosszkor jött, más nemű lesz, gondot okoz az anyjának, vagy éppen ő az oka az ikertestvére halálának
• Fél, mert egyedül van, mert magára hagyták, nem szeretik…

Azután elérkezik a születéséhez. Abba sincs beleszólása. Meghatározzák neki, mikor szülessen meg. Kiveszik a kezéből az irányítást. Nemzedékek születnek kórházi körülmények között, előre megtervezetten, gyorsan, higiénikusan, technikailag tisztán. A gyermek a műtő vakító fényében jön a világra. Aztán elválasztják az anyától, csak időnként rövid időre viszik be hozzá. A fájdalomcsillapító hatására fel sem fogja, hogy mi történt vele.

Az első kötődés a fizikai világban az édesanyjához fűzi, de lehet, már megrendült a bizalom. Mert nem vigyázott rá, mert fájdalmat okozott neki, vagy magára hagyta a szülés után. És mivel anya nélkül nem képes életben maradni, az élete az anyától függ, félelem keletkezik benne.

És figyel. Nem saját magára, hanem az anyára, és a környezetére. Mindenhová, csak nem saját magára. A saját igényeit háttérbe szorítja, észre sem veszi.

A születés életünk legmélyebbre ható élménye. A legapróbb részletekig sejtszinten bevésődik az emlékezetünkbe, és mély hatást gyakorol az egész későbbi életünkre. Viselkedésmintáink egyik jó alapja. Megküzdési stratégiánk kifejlődésének lehetséges helye.

A születés élménye tele van érzelmileg maghatározó emlékekkel és gazdag érzelmekben. A tudatalattinkban raktározódnak el.

A születés-szülés a gyermek és anya összehangoló munkájának eredménye kellene, hogy legyen, ahol csak magukra és egymásra, az ösztönökre kellene figyelniük

Minden bátorságuk, lelki- és fizikai erejük megtapasztalásának, megélésének a helye, ahol életre szóló megküzdési stratégiákat tanulhatnának. Felfedezhetnék saját erejüket, túllépve a saját korlátaikon, félelmeiken.

E helyett kívül állónak adják át az irányítást. Külső elvárásoknak kell megfelelniük, megfosztva magukat és egymást a saját erejüktől.

Életünk későbbi eseményei aktiválják a megszületés emlékeit. És tudattalanul ugyanúgy reagálunk, mint ezeknél az elsődleges meghatározó élményeknél. És mivel ott és akkor esélyünk sem volt az ösztöneinket követni, a környezetünk kényszerítette ránt az akaratát. Most is ezt tartjuk rendjén valónak. Nem is látunk más lehetőséget. Mert a saját erőnk rég elveszett… vagy fel sem fedeztük.

Ilyen élményekre alapozva fejlődik az egyén személyisége. melyek sajátos viselkedési mintát mutatnak.

Jellegzetes visszatérő viszonyulásokat, viselkedési mintákat, magatartásformákat, válaszmódokat, melyeket a külvilágra ad az egyén. Ezek az életünk folyamán egymásra rétegződnek, ugyan arra a mintára, egészen addig, amíg fel nem ismerjük őket.

Ilyen érzelmi viszonyulás a megfelelés is.

Mire megszületünk, a kapott ingerek hatására megváltozhat a személyiségünk. Az előre eltervezett életünktől már ekkor eltérhetünk. Már elkezdünk a saját középpontunktól eltávolodni és kifelé helyezzük a figyelmünket. És azonosulunk egy általunk elvárt állapottal és akkor kezdünk el idomulni. Észre sem vesszük, hogy teljesen eltávolodtunk a saját életünktől és a saját lelkünktől.

Feltételekhez kötjük saját magunk elfogadását, folyton összehasonlítjuk magunkat másokkal. Személyiségünk részévé válik az a fajta viselkedésforma, mely során mindig másra figyelünk. Elveszítjük a saját magunkba vetett hitünket az önbizalmunkat. És még csak most születtünk meg!

Aztán jönnek a szülői elvárások. Mikor egyen, mit egyen, mikor aludjon, mikor legyen ébren, mikor jöjjön a foga, mikor másszon, mikor induljon el…

A szülők tudatosság nélkül, a saját meg nem oldott frusztrációikkal fognak egy még érzelmileg éretlen gyermeket nevelni. A saját és a társadalom elvárásainak megfelelően.

Nem figyelnek a gyermek igényeire, képességeire, készségeire, ahogy a sajátjukra sem.

A gyermek először tiltakozik, mert még ösztönösen tudja, hogy mi a jó neki. Még megmaradt a kapcsolata a saját lelkével. De mivel a környezete, akik a túlélése szempontjából a legfontosabb személyek, szinte Istennek gondol, mást mond, neki fog hinni akkor is, ha meghasonul saját magával. Nem tudja kinek higgyen, kiben bízzon. Elfogadja a ráerőltetett nézeteket.

A szülők a társadalommal karöltve nyomorítják meg a gyermekeiket.

Mire kamaszok lesznek, fogalmuk sem lesz kik is ők valójában, mit is szeretnének. A társadalom és a média befolyásoltsága által sodródnak az életükben.

Elveszítik fokozatosan saját magukat és a környezet darabokra szedi őket. Egész egyszerűen megszűnik a saját akaratuk, megszűnnek azok a döntéseik, amikkel saját magukat tudnák táplálni. Önmegvalósítási terveik már rég elvesztek. Félnek és bizonytalanok.

Amíg megfelelésben vagyunk, addig nem vagyunk szabadok.

Az igazi szabadság, ha képes vagyok nemet mondani emberekre, helyzetekre, lehetőségekre. Ha nem érzem szívemből, lelkemből számomra megfelelőnek, akkor nemet mondok rá. Még akkor is, ha a környezetem nem jól reagál rá.

Az ezektől való megszabadulás jelenti az igazi szabadságot.

Egy út vezet csak a belső békénkhez, ez az elvárás nélküli elfogadás saját magunk felé.

Az első lépés a probléma felismerése, azután tudjuk csak tudatosan, lépésről lépésre haladva átírni a régi mintáinkat.

Ha nem boldogulsz egyedül, kérhetsz hozzá segítséget!

A családállítás tud ebben is segíteni

Zámbó Gyöngyi